7. Rész - Szobafogság

Sziasztok! Nem szoktam egyik rész elé sem írni. De ez elé muszáj, mert ez a rész lehet erőltetettre sikerült, vagy csak én érzem annak. Szóval...
Számomra véget ért a szalagavató műsora, mivel előtte egy nappal kiugrott a térdem. 6 nap fekvő gipszet kaptam. Szerdán vették le, és erről csak annyit mondok, hogy hosszú lesz a gyógyulási idő. Ezzel kapcsolatban a továbbiakban nem nagyon szeretnék itt beszélni róla, csak ha már minden rendben lesz, ami kb. 3-4 hónap. "Teljes" gyógyulás 1 év...

Ismeretlen hangra keltem. Félkómásan nyúltam, hogy lekapcsoljam a zavaró tényezőt, de csak a levegőben kapálóztam. Elhallgatott, és akkor ugrott be, hogy nem is otthon vagyok, hanem Arminnál. Egy ágyban. Arminnal... Csak meg ne tudja apu... Már 7:20 volt, és még mindig ágyban vagyok, Armin pedig alszik.
- Nem kelsz? - löktem meg gyengéden, mire ő csak átfordult a másik oldalára. - Még hozzám is el kell menni.
- Minek? - nézett rám. Arcán több elfeküdt csík is volt, aminek láttán elfogott nevetés. - Jaj, te sem nézel ki szebben. - kócolta össze a hajam.
- Nem a hajadra gondoltam. Elaludtad az arcod. - másztam át rajta, hogy felvegyem a tegnapi ruhám. - 10 percet kapsz. - szögeztem le, és kimentem a szobából. Kócos hajjal indultam meg a konyha felé, a lakásban csend volt. Már csak Alexy volt itthon, de ő is indulni készült.

- Nem vársz meg minket? - leptem meg kicsit a fiút.
- Mindig egyedül megyek. Armin majd jön utánam. - hallatszott hangjában a szomorúság.
- Hát, én most 10 percet adtam neki, ha nem jön itt hagyom. Még át is kell öltöznöm. - néztem magamra.
- Akkor megvárlak titeket. - jelentette ki vidáman, és visszadobta táskáját a földre.
- Oks. - ültem le az asztalhoz és a telefonomat kezdtem forgatni a kezemben.
- Nem kérsz reggelit?
- Csoki van? - meglepetten nézett rám, de elkezdett turkálni a szekrényben.
- Nincs, viszont van csokis müzli. Az is jó?
- Jó lesz.
- Oké. - vette ki a dobozt. Elővett egy tányért és egy kanalat, majd elém tolta őket. - Tejet kérsz?
- Nem, köszi. - öntöttem a tányérba és elkezdtem enni. Közben ránéztem a telefonomra. Mindjárt lejár a 10 perc. De ahogy leraktam a telefonom, meg is jelent. Haja még kócos volt, és épp a felsőjét húzta fel. Zavaromban elkaptam a tekintetem. De miért is vagyok zavarban, hisz előbb még mellette aludtam...
- A kajám eszed? - nézett bele a tányéromba. Száját félre húzva jelentette ki nem tetszését.
- Kéred? - nyitottam ki szám. A fiú arcán undor jelent meg, és inkább elment felvenni a cipőjét.
- 5 percet kapsz. - jelentette ki úgy, ahogy én azt 10 perce tettem.
- Nem is kell több. - beleöntöttem a számba a maradék müzlit, s teli két pofával keltem fel az asztaltól. A mosogatóba raktam a tányérom, és az ajtó felé indultam.
- Azt én fogom elmosogatni?
- Igen. - húztam fel a cipőm. - Mehetünk.
- Végre. - ezt a megjegyzést figyelmen kívül hagyva léptem ki a házból. Alexy zárta az ajtókat és elindultunk a házunk irányába. Az út nagy része beszélgetéssel telt. Jobban inkább Armin panaszkodott, hogy elvettem az ágyát és mellettem nem fért el.

- Hát, máskor nem fogadsz velem. - fontam össze a karom.

- Jaj, csak vicceltem! - ölelt meg, és közben megint összekócolta a hajam. 

- Visszakapod te még ezt. - nevettem

- Mert mit csinálsz? 

- Az titok. - szaladtam kicsit eléjük és szembe fordultam velük - Én egy titokzatos személyiség vagyok. - Armin az égre nézett és mosolygott. Arcáról olvasható volt az a büszkeség. Alexy meg csak úgy el volt. Szerintem kicsit kínosan érezte magát. Egyedül volt. Megálltam, hogy bevárjam őket és megfogtam Armin kezét. Így folytattuk a hátra levő utat. A házunkhoz érve, meglepetten vettem észre, hogy nincs bezárva az ajtó. Belépve hátra hőköltem. Az ikrek nekem jöttek, ezzel is nagy hangzavart csapva. Rin szaladt elém és egyből a nyakamba ugrott.

- Sziaaa! - ölelése felért 3 év ölelésével. Szorítása pedig halálos. - Fhú, de pasi...

- Ne! - fogtam be a száját - Egy szót se...

- Rendben... Úgy örülök, hogy látlak.

- Én is! Hol van anyu? 

- Itt vagyok. Mi az? - konyhából kilépve lepett meg. Hirtelen nem tudtam mit csináljak. A két fiú az ajtóban áll.

- Azt hittem dolgozol. - nevetve csuktam be magam mögött az ajtót, kitessékelve a srácokat.

- Nem, reggel hívott Rin, hogy mégsem délután jön. Így inkább itthon maradtam. De, te mit keresel itthon?

- Ruháért jöttem, meg a füzeteimért. - indultam fel az emeletre.

- A füzeteket még meg értem. De kérhettél volna kölcsön Rosától is ruhát, erre az egy napra. - teljes mértékben gyanút fogott.

- Úgy voltam vele, ha már haza jövök, akkor felesleges, hogy ruhát kérjek tőle. - elkezdtem egymás után venni a lépcsőfokokat.
- És Armin mit keres itt?
- Találkoztunk út közben. Tudod jól, hogy mindig elém jön.

- Meg sem ölelsz? - mintha meg se hallotta volna előbbi mondatom, úgy tárta a karját.

- Eddig se volt reggeli ölelés, most miért kéne? - ezzel nem tudom mit akar elérni, de megfordultam és megálltam a lépcső közepén. Vártam a válaszát.

- Mert sosem ölelsz meg. De, ha nem szeretsz, hát jó, megértem...

Ránéztem Rinre. Vállat vont, ő sem tudja mire megy ki ez az egész. Hát, mosolyogva mentem oda anyuhoz, hogy megöleljem. Mikor már oda bújtam hozzá, akkor eset le, hogy mire is megy ki ez az egész. Hisz Rin is egyből megérezte Armin illatát.

- Arminnál aludtál? - fogta meg a vállam és a szemembe nézett. Szívem a torkomban dobogott. Most mi legyen?
- Nem, mégis honnan veszed? - próbáltam valami értetlen fejet vágni, de nem nagyon jött össze.
- Ne hazudj nekem kislányom. - láttam a szemén a csalódottságot, hogy hazudtam, és olvasható volt a nagyon kemény büntetés jele is.
- De nem hazudok!
- Akkor magyarázd meg, miért van ilyen illatod. - pánikba esetten álltam anyu előtt, nem tudom mit mondjak. - Én megvárom, legfeljebb nem mész iskolába.
- Jó, ott aludtam. És akkor mi van? - felsóhajtott, én meg hátrább léptem.
- Hogy mi van? Mondjuk az, hogy ha keresünk nem is a barátnődnél vagy. És ha valami történik?
- Már megint a történik valami dumával jössz. Mégis mi a jó isten történhetett volna?
- Talán már elfelejtetted mi történt 3 évvel ezelőtt? Ilyen egyszerűen ágyba bújsz valakivel? Tudod min mentem keresztül, míg te a kórházban feküdtél?
- Nem... De én csak próbálom elfogadni magam, azzal a szarral a testemen. És magyarázd már meg, hogy min is mész keresztül? Neked semmi bajod nincs, ellentétben velem.
- Akkor is nagyon aggódok...
- Jaj, ne gyere a süket dumáddal. - mentem fel a szobámba. Gyors felkaptam magamra egy másik ruhát, pár füzetet dobáltam a táskámba és kiléptem a szobámból. Anyu és Rin még mindig az ajtóban álltak. Én csak elsétáltam mellettük egyenest a bejárati ajtóhoz.
- Majd jövök... - jelentettem ki egyhangúan, és kiléptem az ajtón.
- Wia várj! - szólt utánam Rin.
- Suliba kell mennem, majd jövök. - ezzel elhagytam a házat. A két fiú a lépcsőn ült és engem néztek. Végül Armin szólalt meg.
- Minden rendben?
- Anyám kiakadt, mert nálad aludtam.
- Biztos, hogy azért akadt ki?
- Jó, mert hazudtam neki, de menjünk mert elkésünk. - mentem előre, fiúkat hátra hagyva.
- Nem, semmi sincs rendben. - mondta Armin Alexynek.

Dühösen léptem be az iskolába. A folyosók szinte üresek voltak, csak egy-két diák lézengett. A terembe beérve már csak mi hárman hiányoztunk. Oda mentem a helyemre, az asztal lábához dobtam a táskám és leültem Armin helyére. Falnak támaszkodva kezdtem el nyomkodni a telefonom, amíg Castiel meg nem zavart.
- Valakinek rosszul indult a reggele? - ült át hozzám. Kérdően néztem rá, de ő csak végig mért.
- Most vissza ülsz magadtól, vagy vissza rúgjalak a helyedre? - most pont ő nem hiányzott a napomból, ezek után. Bírom Castielt, de most nem kell a jelenléte.
- Armin haverom hol hagytad? - nevettet fel a vöröske. Már épp megszólaltam volna mikor Lysander jött oda hozzánk.
- Hallod haver, szerintem békén hagyhatnád.
- Szerintem is békén hagyhatnál.
- Mert, ha nem, mi lesz?
- A puszta kezemmel foglak megfojtani. - már az egész osztály engem nézett. Rosa indult felém, mikor én felpattantam a helyemről és kimentem az osztályból. Most nincs kedvem senkivel se beszélni, hogy miért is van rossz kedvem. Az ajtóban Arminba ütköztem elejtve a telefonom. De nem érdekelt kiszaladtam az udvarra. Senki nem volt már kint, mindjárt becsengetnek. Leültem a kerítés tövében és anyám szavain gondolkodtam...

*bent, Armin szemszögéből*
- Mindjárt csengetnek. Mégis hova megy? - kérdezte meglepetten Alexy.
- Nem tudom, de itt hagyta a telefonját is. - vettem fel az esés következtében bekapcsolódott készüléket, aminek képernyője széttört.
- Armin mi van Wiával? - szaladt hozzám Rosa, ahogy beléptünk az ajtón.
- Összeveszett az anyjával.
- Min? Olyan kedves nő, én nem tudnék összeveszni vele.
- Hosszú... - mentem a helyemre. Minden cuccát itt hagyta, akkor nem megy a sulin kívülre.

* Vissza Wiához *
Térdem felhúzva üldögéltem egy nagyobb bokor mögött. Legszívesebben üvölteni volna kedvem. Mindenkit leszidni. Még, hogy ő szenvedett értem. Miért nem támogat? Végre találtam valakit, aki úgy szeret, ahogy vagyok, és nem szörnyülködik két vágás heg miatt.
Telefonom után kutattam, mikor eszembe jutott, hogy elejtettem. Mivel nem tudtam mit kezdeni magammal visszamentem a terembe. Bekopogtam majd benyitottam, de nem volt bent tanár. Barátaim aggódóan néztek rám, de én csak a helyemre mentem.
- Nálad van?
- Igen. - nyújtotta át a telefonom. Mikor megláttam, hogy teljesen széttört a képernyője, legszívesebben sírni tudtam volna. Ezek után nem lesz mostanában új telefonom. Ahogy néztem a repedéseket a kijelzőn egyszer csak felvillant. Anyu neve mellett egy kis boríték villogott. Megnyitottam az üzenetét, és teljesen ledöbbentem.

Még vagy két percig bámultam a kijelzőt. Nem tudtam felfogni, hogy lehet ilyen szemét. Hisz jó helyen voltam. Semmi baj nem történt... Majd mikor nagy nehezen elfogadtam a sorsom, át nyújtottam Arminnak is.

- De ezt nem teheti!

- De megteheti, mert az anyám. 

- A gépet és a tévét megértem. De engem is?

- De ezzel úgy sem ér el semmit. Délelőtt veled leszek úgy is.

- Igaz, de akkor is.

- Nyugodj meg majd kitalálunk valamit. 

- Hogy tudsz ilyen nyugodt maradni?!

- Már kidühöngtem magam. - csak érjek haza... - Egyébként milyen óránk van?

- Matek. De nemrég volt bent egy tanár. Azt mondta, hogy beteg a tanár, de mindjárt jön egy felügyelni ránk. Azóta is jön.

- Akkor nem maradtam le semmiről.
- Hát nem. De most így mi lesz a randikkal? - lesütöttem a szemem, teljesen kiment a fejemből, hogy randink lesz. Túl sok dolog történt reggel.
- Szerintem nem fog elengedni, de ha véletlen jobb hangulatban lesz, rákérdezek.
- Rendben. - látszott rajta, hogy hibásnak érzi magát. Ha nem fogad velem, akkor nem lenne anyámnak semmi baja. Vagy kitudja.

*Anyu és Rin beszélgetése, Rin szemszögéből*
- Szerinted nagyon szigorú voltam vele? - miután elküldte az üzenetet, még tovább nézte a leírtakat, mintha vissza akarná vonni.
- Lehet... Egy kicsit. Nem tudom mennyit beszélgettek, de neki ez a 3 év nagyon sok volt.
- Nem szoktunk beszélni. Nem oszt meg velem semmit se. Hogy mit érez, hogy kell-e neki segítség... Vagy akármi.
- Még mindig nem dolgozta fel, ami történt...
- Ezt, hogy érted?
- Mikor beszéltétek a költözést, abban az időben sokat beszéltünk. Mindig megkérdezte, hogy mit csináljon, ha meglátják, ha csúfolják emiatt. Én mindig mondtam neki, hogy ne foglalkozzon vele. Álljon ki magáért, és védje meg magát.
- Velem soha nem beszélt ilyenekről. Pedig úgy szeretném, ha elmondaná mit érez.
- Haragot, bosszút és fájdalmat érez. Semmi több. Bár, most, hogy láttam a szerelem is közre játszik, ami elnyomja a többit.
- Igen, Amin nagyon jól megérti Wiát. Pedig még nem is beszéltem vele, de mikor együtt látom őket, akkor a lányom teljesen magabiztos. Elrontottam mindent. - néhány könnycsepp gördült le Lucia arcán.
- Nem, dehogy. Csak egyszerűen, mikor haza jön... - itt elhalkultam. Nem voltam benne biztos, hogy ma barátnőm haza jön, de bíztam benne. - Akkor megbeszélitek a dolgokat.
- Igazad van. Némasággal nem megyünk semmire. Jaj, Rin nem is tudom mit kezdenék nélküled. - csak mosolyogtam. Wia is mindig ezt mondta. Miután elértem a tervem, elköszöntem Luciától és a Gimi elé mentem, ami nem volt persze egyszerű. Több járókelőt is megkérdeztem merre menjek, de végül megtaláltam. Pont időben. Érkezésemmel egyidejűleg szólalt meg a csengő is.

***

Barátot barát után küldtem el, mert nem akartam beszélni a dologról. Így telt minden szünetem, amíg meg nem szólalt az utolsó csengőszó. Összeszedtem minden füzetem, és utolsókként hagytuk el az osztályt. Mivel nem volt matektanár, így nem nagyon érdekelt a verseny se. Úgysem beszéltünk meg semmit se. Kiléptem az iskolából, és megálltam egy percre. Az utolsó pillanat, hogy Arminnal tölthetek egy délutánt.

- Oh, a szabadság érzése. - nyújtóztam ki, miután annyit görnyedtem a padban.

- Igen, és a szobafogságé. - nevetett fel Armin. - Nem lesz ám olyan rossz. Én is sokszor voltam abban.

- De, te fiú vagy!

- Ezt én is tudtam, de kösz, hogy emlékeztetsz.

- Hihetetlen vagy.  - nevettem el magam. Hogy tud még, akkor is mosolyt csalni az arcomra, mikor ilyen rossz napom van. Lesétáltunk a lépcsőn, majd az utca túl oldalán észrevettem Rint. Mosolyogva integetett barátnőm, mi pedig átsiettünk hozzá.

- Sziasztok! - szorított magához.

- Szia! - köszöntünk - Mit keresel itt? - kérdeztem gyanakvóan. Biztos voltam benne, hogy anyu küldte, nehogy bárhova is eltudjak menni Arminnal.

- Megbékéltettem anyud. 

- Tényleg?

- Komolyan!

- Köszönöm! - öleltem meg, fekete hajú barátnőmet.

- Meg-ölsz. - nyögte ki Rin, mire elengedtem.

- Bocs. De akkor most ez azt jelenti, hogy nem leszek szobafogságban?

- De, csak lelkizni fogsz anyuddal.

- Mi van? Mit mondtál neki pontosan? 

- Hogy milyen nehéz neked ez az egész...

- De nem is az... De most erről kell beszélnem vele?!

- Szerintem menjünk, és kiderül. - indult meg Armin, magával rántva.

Pár méter után Rin kiabált utánunk - Hé!! Lassítsatok már!

- Nem tudom mit csinálsz, hogy állandóan lemaradsz.

- Tudod jól, hogy nem szeretek sietni.

- Azt tudom. - nevettem fel. Lassan haza értünk. Én mentem be utoljára. De megtorpantam az ajtóban, Armin mögött.

- Wia hol van? - hangzott anyutól a kérdés, Armin pedig arrébb lépett.

- Itt vagyok... - anya csak ide jött és megölelt.

- Nem gondoltam, hogy ennyire megviselt ez az egész költözés. - értetlenül néztem Arminra és Rinre. Én nem szoktam az érzéseimről beszélni anyával. Nem szeretem, ha sajnálnak. Tulajdonképpen köztünk nincs is meg azaz igazi anya-lánya kapcsolat. Inkább apás vagyok.
- Nem viselt meg, csak ti gondoljátok úgy. - néztem körül a szobában. Magabiztosságom egyik percről a másikra elszállt. A sok szempár engem nézett, mintha az elmémbe furakodtak voltak.
- De látszik rajtad, miért nem beszélsz róla?
- Mert nincs semmi bajom! - emeltem meg a hangom. - Nem akarok róla beszélni, nem akarom, hogy bárki is sajnáljon.
Felszaladtam a szobámba, és becsaptam az ajtót. Arcom a párnák közé temettem és zokogni kezdtem.

Lent, Armin szemszögéből
- Mit csináljak? - nézett ránk Lucia. Én pontosan tisztában voltam, hogy felesleges kérdezősködni. E helyzet nem a kérdésekről, hanem a megértésen alapul. Rin sem válaszolt a feltett kérdésre, csak elsétált a nappaliba. Reményt vesztve nézett rám Lucia. Persze a kérdésre én sem válaszoltam, csak felmentem Wiához.
Az ágyon feküdt arcát párnák közé temette és halk sírás hallatszott felőle. Nem mondtam semmit, nem csináltam semmit, csak leültem a székre. Az idő telt, és a nap kezdett már lemenni. Én is több pályát átvittem, mire Wia felemelte a fejét.
- Te még itt vagy? - arca és szeme piros volt a sok sírástól.
- Anyud nem küldött el, meg gondoltam hátha van kedved beszélni róla.
- Nem, nincs kedvem. - dőlt vissza az ágyra. De gyorsan visszaemelte tekintetét rám. - Vagy, talán mégis. - Felült az ágyban és ölébe vett egy párnát, majd nagy nehezen mesélni kezdett. Végig a padlót nézte, egyszer sem nézett rám. Beszélgetés közepe, azon gondolkoztam el, hogy miért nem beszél az érzéseiről? Miért folyt mindent magába? Ez számomra zavaros és érdektelen lenne, ha nem róla lenne szó. Mikor mindent kiadott magából végül felnézett rám.
- És ezt miért tartod magadban?
- Mert nem szeretek róla beszélni.
- Miért? - a kíváncsiság nem hagy nyugodni, akkor is kiszedem belőle, miért nem tud megnyílni, legalább nekem.
- Mert gyengének érzem magam tőle.
- Gyengének? - lepődtem. Az erős lány akit első nap megismertem, csak azért erős mert mindent magába folyt.
- Mindenkinek vannak gyenge pontja. Nekem is van. - dőltem hátra a székben.
- És a tiéd mi?
- Te! - szemei kikerekedtek és mosolyra húzta a száját, vidámság ült az arcára. Végre, egy megkönnyebbül mosolyt láthatok tőle. A boldog pillanatot Lucia törte meg.
- Armin, menned kéne...
- Egy perc.
- Rendben. - csukta be az ajtót.
- Hát, akkor kezdődik a szobafogságod.
- Igen. Hétfőn találkozunk.
- Igen. Addig is, ezt rejtsd el valahova. - nyújtottam oda neki konzolom és közben megcsókoltam. - Talán kibírja a hétvégét.
- Köszi. - hosszan magához szorított. Ki kísért, majd elbúcsúztunk egymástól.

- Miért van az, hogy neki mindent elmondasz? - kérdezte tőlem anya.
- Mert nem sajnál, csak meghallgat. - mentem vissza a szobámba és leültem rajzolni. De végig azon kattogott az agyam, hogy mégis mit fogok én délutánonként és hétvégén csinálni.
Anya néha feljött megnézni mit csinálok. Rin fel sem jött. Bár lehet nincs is már itt. Akkor meg elbúcsúzni bejöhetett volna. Mindegy is, nem fogom ezen rágni magam. Ma a vacsorát kihagyva mentem aludni.

Szombat reggel.

- Kelj fel!! - rántotta le rólam Rin a takarót.
- Normális vagy?! - vágtam hozzá egy párnát, amit egyből visszaküldött felém. - Nem a gépen kéne ülnöd?
- Majd este, de anyudék elmentek.
- És?
- És rám bíztak. De nekem ruhát kéne vennem. De nem tudok egyszerre két helyen is lenni. Szóval...
- Gyerünk! - pattantam ki az ágyból és egyből a szekrényemhez rohantam. - Anyuék hova mentek?
- Lemondták a hétvégi kirándulást, de elmentek Agata nénikédhez, ami azt jelenti, hogy...
- Estig nem jönnek haza!!! - kiabáltuk egyszerre és nevetésben törtünk ki. A szekrényből előhalásztam egy terepmintás hosszított inget, hozzá egy fekete cica nacit és felvettem a szokásos tornacipőm.
- Mehetünk.
- Nem is reggelizel?
- Majd útközben veszek valamit.
- Akkor gyerünk!
Útközben vettem a közeli pékségben magamnak reggelit és mehettünk is vásárolni. Mikor beértünk Rin egyből a gamer shopba indult.
- Mi az elképzelésed? - kérdeztem miközben végig néztem a kis helyiségen. És a most megjelent játékoknál megláttam Armint...
- Valami bő pulcsira gondol... Wia?
- Armin! - ugrottam a hátára.
- Te mit keresel kint?
- Van egy jó fej barátnőm.
- Szépen ott hagytál, mondhatom. - jött utánam kicsit mérgesen.
- Szia Rin! - köszönt Armin, de ettől se lett túl boldog.
- Szia! Akkor most jössz? - nézett rám barátnőm. Szívem szerint nemet mondanék, de nem akarok meghalni.
- Persze. Armin te nem jössz? - visszanézett a CD-re. - Jó majd, ha végzel akkor gyere. - egy puszit nyomtam az arcára és Rin után szaladtam.
- Nos, akkor valami pulcsira gondoltam.
- Cica nacival és valami fullcapel?
- Igen. Bár nem tudom a többi gamer miben lesz.
- Hol érdekel téged, hogy ki miben lesz? Te rajtad úgy is minden jobban áll.
- És még én vagyok beképzelt...
- Ki a beképzelt? - jött oda Armin is.
- Senki. - mondtuk egyszerre és egymásra nevettünk.
- Na, nézzünk valami ruhát, aztán menjünk, nehogy anyáék hamarább jöjjenek haza.
- Oké.
Neki álltunk a ruhák válogatásának, Armin is nézegette a ruhákat és közben hozzám méregette. De mindig vissza is rakta. Rinnel csak nevetve néztük, mennyit tud szenvedni.
- Szerintem nem is kéne rá ruha. - javasolta barátnőm, mire én rák vörös lettem. Mindenki minket nézett, az előbbi kijelentésért.
- Ezt hangosabban nem tudtad volna mondani? - a ruhák túrását folytattam, mikor Armin ráhúzott a fejemre egy fekete sapit.
- Ez jól áll, így már elmehetsz katonának.
- Haha, nagyon vicces vagy.
- Na, tényleg. Segítsetek már. - nyávogott Rin és egyből átnyújtottam neki a kezemben lévő fekete kapucnis pulcsit.
- Ezt nézd meg. - elvette a kezemből és az öltözőkhöz mentünk. Rin bement, mi pedig izgatottan vártunk, legalábbis én. Armint nem érdekelte a dolog.
- Na, kijönnél már végre?
- Nem is tudom... - bizonytalanul húzta el a függönyt. A felső combközépig ért.
- Nagyon jól nézel ki. Szerintem jó lesz. Nem? - böktem oldalba Armint, hogy ő is nyilatkozzon.
- Igen, szerintem is jó lesz. - rá se nézett, csak mondta. Nagyon elgondolkodott. Nem akartam rákérdezni, ha akarja úgy is elmondja, most Rin a fontos. Elmentem keresni neki valami jó sapit, amit gyorsan meg is találtam. Egy fekete alapon fehér koponya, rózsákkal a szájában. Tökéletes lesz. Visszamentem hozzájuk, és megmutattam Rinnek.
- Ez rohadt jól néz ki.
- Oké, akkor gyere megveszem neked.
- Jaj, nem kell.
- De, ragaszkodom hozzá. Búcsú ajándék.
- Oké. De nem örökre megyek el.
- Tudom, de így ott lehetek veled lélekben.
- Igaz. Akkor menjünk. - elmentünk fizetni. A butik előtt volt pár pad oda leültünk, mikor halk telefon rezgést hallottam.
- Ki rezeg?
- Én. - vette elő Rin a telefonját. Rémült tekintettel nézte a telefonját. - Meghalunk... - nézett rám. Egyből tudtam, hogy anyu hívta fel.