16. Rész - Se veled, se nélküled

Lehet utálni. :D 

Semmi kedvem nem volt iskolába menni, de mennem kell. Kikászálódtam az ágyból, felöltöztem, kihúztam a szemem és lementem reggelizni. Palacsinta volt. Tele raktam csokisziruppal és szép lassan megettem. Az utolsó percekben végeztem, majd indultam is. Talán időben odaérek, vagy nem. Lassan vettem a lépteim, kicsit sem siettem. Már láttam, hogy nem érek be időben, de ez valahogy nem izgatott.
A suli utcájába befordulva Castielt szúrtam ki. Kiabálni és integetni kezdtem. Szerencsémre meghallotta így megvárt.
- Szia! - köszöntem neki, mikor oda értem. Végig mért szokás szerint, majd vigyorogni kezdett.
- Mi ez a külső?
- Lázadó lettem. - dobtam hátra a hajam és elnevettem magam.
- Azért mert késel 10 percet és feketében vagy nem leszel az.
- Jól van. Majd tanulok tőled. - indultam meg a suli ajtaja felé.
- Hol van az a gamer kislány, akit megismertem?
- Eltűnt. Meghalt. Game over. Nem tudom, hogy magyarázzam el.

- Elsőre is felfogtam.

- Tudom, csak húzom az agyad.

- Ahhoz több kell.

- Majd próbálkozom. - mentem be, senki nem volt a folyosón. Nagy levegőt vettem és kopogni készültem az ajtón, mikor Castiel lazán benyitott. Kezem még mindig felemelve tartottam, de gyorsan utána mentem. Leültem Kim mellé. Egyetlen személy, aki a barátaim közül egyedül ül. Castiel furcsán nézett rám, hogy nem Armin mellé ültem, de nem foglalkoztam vele.
Mr. Faraize ránk se hederített. Nem kérdezte hol voltunk, miért késtünk, csak folytatta az órát.

Mikor kicsengettek kimentem az udvarra. Az egyetlen fa alá leültem és nyomkodtam a telefonom.

- Szingli lett a kis csaj? - észre sem vettem, hogy Castiel leült mellém, annyira belemerültem a filmek nézegetésébe.

- Mondhatjuk annak is.

- Min vesztetek össze azzal a tökfilkóval?

- Ne nevezd így és semmi közöd nincs hozzá. - már csak pont Cast hiányzott az életemből. Tudom, hogy hajt rám és most, hogy összevesztünk, szabad préda lettem a számára. De én még mindig szeretem Armint.

- Oh, bocsánat! - emelte fel védekezően a kezeit.

- Nem akarsz bemenni?

- Nem. Élvezem a társaságod.

- De én nem.

- Pont ezért. - visszatértem a filmekhez, próbáltam nem figyelni rá, de be nem állt a szája. Én mindenre elsuhintottam egy ahát.

- Nem tudsz mást mondani?

- Aha.

- Lefeküdtetek már Arminnal?

- Közöd? - most komolyan azt hitte, nem figyelek rá?

- Elbasztad. 

- Te most komolyan nem tudsz békén hagyni? - dőltem hátra - Jelenleg úgy viselkedsz, mint egy óvodás.

- Mit nézel? - nézett bele a telefonomba.

- Hallottad, amit mondtam?

- Ezt nézd meg. - rányomott egy filmre. Nem törődtem vele. Hogy tud egyik pillanatról a másikra jó fejből, bunkóba átmenni. Felkeltem és bementem. Bírom Castielt, mint barátot, de néha sok.
Befelé menet megnéztem milyen filmre ment rá. Széttörve. Egy csávóról szól, aki több személyiséggel rendelkezik. Érdekesnek hangzik, lehet este megnézem.

Még becsengetés előtt értem be. Leültem Kim mellé és beszélgetni kezdtünk, de gyorsan szóba került Armin.

- Nagyon a szíveden viseled, hogy szakítottatok?

- Úgy nézek ki? - ránéztem és felhúztam a szemöldököm.

- Jaj, csak azért nem bőgsz egész nap és nézel szomorú filmeket, mert Armin vissza akar kapni.

- Nem. El vagyok egyedül.

- Látszik rajtad... - igaza van, csak azért nem vagyok depis, mert Armin mindent megtesz csakhogy visszakapjon. Még beszélgettünk erről egy kicsit. Kim szerint nem kellene, ilyen könnyen megbocsájtanom neki. Persze, ezt így könnyű mondani...

Elkezdődött az óra, izgalmas töri. Falnak támaszkodtam és a telefonom nyomkodtam, valakinek meg van osztva a nete és nincs lekódolva. Már jó ideje telefonoztam, mikor Mr. Faraize felszólított.
- Wia!
- Tessék? - kaptam fel a fejem.
- Mondj legalább egy dolgot, ami változott az első és a második világháború között.
- Miért pont én?
- Mert csak te nem figyeltél.
- De figyeltem.
- Akkor a választ is tudod.
- Hát... - felvillant a telefonomon Armin chat feje. "A Fegyverek" állt az üzenetben - A fegyverek változtak.
- Igen. Akkor folytassuk és figyelj kérlek.
- Rendben. - csak én lehetek ilyen hülye, hogy nem tudok rá válaszolni, pedig milyen egyszerű kérdés volt. Szerencse, hogy Armin segített, lehet nekem nem jutott volna eszembe.
Visszatértem az órához, próbáltam figyelni, de gyorsan elterelődött újra a figyelmem. Csak néztem a semmit az ablakon keresztül. 

Figyelmem a csengő terelte vissza. Kémia a harmadik óra, összeszedtem magam és a többiek után mentem. Ez lesz az az óra, amit nem fogok túl élni. Nem elég, hogy dogát írok, de még Armin mellett is ülök. Ledobtam a táskám a padra és elmentem Roshoz.
- Na, mi van? - lepődött meg. Még nincs hozzá szokva, hogy idejövök. Általában mindig Armin nyakán lógók.
- Jelenleg a legrosszabb helyen ülök. - sóhajtottam fel.
- Akartam veled beszélni, csak eltűntél.
- Udvaron voltam.
- Mindegy. De, hogy tudsz neki ilyen könnyen megbocsájtani? Jó, igaz én nem voltam ott, de a hallottakból biztos végleg szakítanék vele.
- Hát, az te vagy, én meg nem tudom. Annyi érzés kavarog bennem.

- Ez ilyen se veled, se nélküled érzés?

- Igen. - felsóhajtott és a fejét rázta.

- Tégy, amit a szíved akar. Te tudtára kell hoznod, hogy mit vársz el a jövőben.

- Igen. Meg kell tanulnia veszíteni. Nehogy már én legyek a második és a gépe az első. 

- Pontosan, de azért majd megverhetem?

- Nem. - nevettük el magunkat. Becsengetésig beszélgettünk, majd csengőkor visszamentem a helyemre.

Ms. Dalaney pontosan érkezett, szokásához híven. Megírtuk a dolgozatot, amit elég könnyűnek találtam, lehet rossz lesz az egész. Dolgozat után egy egyszerű kísérletet csináltunk, amiben mi is részt vehettünk.

- Mit fogsz délután csinálni? - kezdeményezett Armin beszélgetést, miközben összekavartam a vegyszereket.

- Majd ami jön. Nem szoktam előre tervezni. - ezután nem szólt semmit. Azt hittem elakar hívni valahova, de nem állt szándékában.
Az óra hátra lévő része unalmas írással telt.

***

A többi órák alatt, magammal voltam elfoglalva. Nem figyeltem. Vagy épp átaludtam vagy az ablakon keresztül néztem a semmibe.

***

Mint számomra kiderült utolsó óránk tesi, én meg nem hoztam el a cuccom. Nem tudom, mit kap az, aki nem tornázik. Mindig mindenki beáll, még Amber is.

- Rosa, nincs véletlen még egy felsőd? - kicsit ijedten néztek rám. Ettől én is megijedtem.

- Nincs. - össze nézett Irissel és Violával, de ők is a fejüket rázták.

- Mit kap az, aki nem tornázik?

- Állítólag egész órán lóg a bordásfalon. De tulajdonképpen ezt még nem láttuk, mert senki nem volt olyan bátor, hogy ne hozzon felszerelést.

- Ne már...

- Nyugi, megoldom. - mosolyogva felvette a pólóját és kiment az öltözőből.

Ros

- Fiúk! - rontottam be az öltözőbe. - Kéne egy felső. Mivel mindenki tudja, hogy ti bármiben tesizhettek meg kell, hogy szánjatok.

- Húzzál ki! - kiabált rám Castiel.

- Oh, te ne beszélj így velem!

- Kinek kell? - kérdezte Armin.

- Az exednek. - mondtam viccesen, de nem nagyon vette, hogy csak poén volt.

- Tessék. - nyújtotta át a pólóját.

- Köszike! - már értem mit eszik Wia ennyire rajta. Beszélnem kell Leightel, hogy többet eddzen hasra.

Wia

- Tessék. - dobott hozzám Ros egy felsőt.

- Honnan szerezted?

- Na szerinted?

- Te bementél a srácokhoz? - döbbenet ült az arcomra, de közben el is képzeltem a helyzetet.

- Lazán, ja és láttam Armint félmeztelenül. - kacsintott rám.

- És? Én már láttam meztelenül is. - perverz mosoly ült az arcomra, mire mindenki elnevette magát. Felvettem a pólót, ami úgy lógott rajtam, mint egy zsák. Nadrágnak megteszi az, ami rajtam van, úgysem látszik olyan hosszú a póló, de még szerencse, hogy fekete rövidnadrágba jöttem.

Kimentünk és felsorakoztunk. Nem tudom miért, de én minden tesi órán úgy érzem magam, mintha katonaságon lennék, kaphatnánk fegyvert is. 

- Jó napot osztály!

- Jó napot! - köszöntünk kórusban.

- A mai órát lazára vesszük. Csak 20 kört futunk, de, hogy tudják 40-et terveztem. - ha belegondolok már elfáradok. Kettőt alig tudok lefutni, de ez a húsz is kínszenvedés lesz.

- Utána foci lesz. Akkor hajrá! - megfújta a sípját és elindultunk. Öt kör után az utolsók mögött vonszoltam magam. Alig tudtam tartani a lépést, ez a futás már nem nekem való, nagyon nem.

- Többet kellene edzeni. - jött hátra Armin.

- Persze, neked meg kevesebbet játszani.

- Már mondtam, hogy sajnálom.

- Tudom... De most, ha megbocsátasz futni próbálok.

- Ez inkább szenvedés, mint futás.

- Ne szólj bele! Én így futok. Szenvedve és félig meghalva. - nevettem el magam. A továbbiakban nem beszéltünk. Mikor lefutottuk végig néztem mindenkin. Csak én voltam teljesen meghalva, úgy látszik a többiek hozzá szoktak az évek során.

- Akkor válasszunk csapatot. - ah, alapból imádok focizni, de így, hogy a félbelem kifutottam, nincs sok kedvem hozzá. - Gyorsabb, ha én választok. - nem is hagyott időt. Így már csak reménykedni tudok, hogy nem Amberrel leszek egy csapatban. - Sorakozzanak fel és minden második lépjen ki. - követtük az utasítást és kiléptünk. mikor megvoltunk végig néztem, hogy kik maradtak velem. Velem volt Lisander, Armin, Nataniel, Ros, Melody, Viola, és Iris a másik csapatban pedig Castiel, Alexy, Kim, Charlotte, Peggy, Amber, Carla és Lisa volt. Ők egy ember fölényben voltak, vagy nem mivel ott volt Amber. De így, hogy nincs velünk megjött nekem is kedvem a játékhoz. A csapatjátékban jó vagyok, persze ha a többiek is élnek vele.
Boris megfújta a sípját és neki kezdtünk a játéknak. A mi kapunk közelébe nem nagyon jött a labda kivéve, ha Castielnél volt. Vele egyedül nem bírtam el, de Armin mindig ott volt valamelyik oldalon. Végül 10 - 6-ra nyertünk. A nyertes csapat tagjai kaptak egy-egy ötöst. Tanár elmondta, hogy következő órán 40 kör futást bepótoljuk és mehettünk is.

- Ez nagyon fárasztó volt. - nyúltam ki a padon.

- Volt már ennél rosszabb is. - mondta Viola.

- Tényleg? Mi lehet ennél rosszabb? - felültem és levettem a felsőm, teljesen megfeledkezve a sebhelyemről.

- Azta mit csináltál? - kérdezte kíváncsian Iris. - Bocs, nem így akartam...

- Semmi baj. Ez már egy régi történet. - felöltöztem és mesélni kezdtem. Iris és Viola döbbenten hallgatták a történetem. - De ennyi. - vontam vállat - Azóta élem tovább az életem.

- Tényleg nagyon bátor vagy. - lelkesedett Viola.

- Áh, csak barátomról volt szó, és a barátokért mindent.

- Tényleg, ha már barátoknál tartunk. Miről beszélgettél Arminnal? - kérdezte Ros és a többiek is kíváncsian tekintettek rám.

- Semmi olyanról. Megjegyezte, hogy többet kellene edzenem.

- De haragszol még rá? - tudakolta Iris.

- Nem tudom... - húztam fel a lábam és átkulcsoltam a kezemmel. Kicsit mérgesen néztek rám, rendes választ vártak. - Ne nézzetek már így, tényleg nem tudom. Már nem érzek semmi haragot iránta és úgy hiányzik már mellőlem. De közben vissza is akarom neki adni.

- Minimum. Ki kell valamit tervelnünk. - kezdett gondolkodni Ros és a többiek is követték a példáját.

- Én arra gondoltam, hogy szombaton megcsókolom az egyik haverját a szeme láttára, de az túl erős lenne és nem is vagyok rá képes.

- Pedig ez nagyon jó lenne.

- Nem Ros, ezt a gondolatot hanyagolnunk kell. Ahogy a beszélgetést is, mennem kell. Majd holnap folytatjuk.

- Addig kitalálok valamit.

- Köszi! Sziasztok!

- Szia!

Folyosón sietősen vettem a lépteim. Kiszaladtam az épületből és haza siettem.

- Megjöttem! - azt hittem anyu itthon van, de nem jött válasz. Felszaladtam Bogyóhoz. Ahogy meglátott hozzám szaladt és körbe-körbe rohangált körülöttem. Adtam neki friss vizet és gép elé ültem. Letöltöttem ma délelőtt talált filmet, majd hétvégén megnézem. Miután elindítottam a letöltés lementem, hogy valami kaja után nézzek. Nem csinált anyu semmit se, még szerencse, hogy van chipsünk. Megettem 3 zacskóval, majd bedőltem az ágyba. Telefont nyomkodtam mikor Armin rám írt.

- Élsz?

- Nem.

Ezután nem írt semmit, vajon mit akarhatott? Elnéztem a sarokba, ahogy megláttam a korim, kedvem támadt hozzá. Felvettem, majd eszembe jutott, hogy nem itt kellett volna, most már mindegy.

- Légy jó. Ha meghalnék, tudasd anyáékkal szerettem őket. - simogattam meg és elindultam a lépcsőhöz. Szép lassan a korlátba kapaszkodva szenvedtem le magam.

- Élek! - kiabáltam Bogyónak, aki úgy sem érti, de ez nem baj.

Bezártam a lakást és a kulcsot bedobtam a postaládába.

Most tényleg nem mentem messzire, de nem is akartam. Így is megtalált a társaság.

- Hogy esnél el. - köszöntött Castiel.

- Köszi, én is szeretlek. - épp Démont sétáltatta. Majd kiugrott a bőréből, hogy láthat. - Példát vehetnél a kutyádról. Nézd meg, hogy örül.

- Persze, mert éhes. Szereti a csontokat. - ezt most így figyelmen kívül hagyom.

- Vagy csak nem viszed el sétálni.

- Régen többet foglalkoztam vele, de akkor még megvolt a deszkám is.

- Deszkáztál régen? - valahogy mindig is gondoltam, hogy sportolt, de inkább a kosárra tippeltem.

- Ja, mi ilyen meglepő rajta?

- Ja semmi. - legyintettem egyet a kezemmel - Csak régen én is deszkáztam.

- Te? Aki 5 kör futástól a temetőben végzi?

- Jól van már, régen sokkal sportosabb voltam. Mindent félét kipróbáltam, aztán történt pár dolog és abba hagytam. Végül pedig ellustultam mindentől.

- Most lelkizni fogunk?

- Nem... - néha olyan megértő tekintettel tud nézni, aztán jön egy ilyen beszólással és teljesen a lelkembe tipor.

- Jól van bocs. Meddig leszel kint?

- Miért?

- Volna egy kis dolgom és ha ráérnél, lefáraszthatnád ezt a dögöt.

- Sokba fog ez neked kerülni, de legyen. - vettem át a pórázt tőle. Mondta, hogy siet és ott hagyott minket. Ránéztem Démonra, kíváncsian pillantott fel rám. - Fárasszalak le? Hát legyen. - mögé álltam és csak annyit kellett mondanom, hogy ott egy macska, máris futásnak eredt, húzva engem is. Tökéletes volt, nem kellett megerőltetnem magam. Laza tempóban húzott maga után. Kanyaroknál mindig a fordulás irányába húztam a pórázt. Nagyon szépen szót fogadott. Biztattam, hogy gyorsabban fusson, ami össze is jött. Bátorkodtam elővenni a telefonom, hogy csináljak egy képet. Nagy nehezen, de sikerült csinálnom, ami nem annyira homályos. Elküldtem Arminnak, hogy lássa milyen jól elszórakozok. Pár perc elteltével jött is a válasz, hogy menjek felé. Na jó nem tart semmiből, és ha már ott leszek kiszedem belőle mit vett. Démon tempójával gyorsan oda értem és meglepődve láttam, hogy Armin korival a lábán ügyetlenkedik.

- Nem megy ez neked. - megkerültem és elé vágtam.

- Bele kell jönnöm, már vagy 7 éve nem volt a lábamon.

- Ja, így már érthető honnan van az ügyetlenséged. - nevettem ki. 

- Nagyon vicces, nem tudom te hogy kezdted.

- 4 éve nem volt a lábamon és ez a 2. nap vagy 3., hogy rajtam van. Egyéb kérdés? - kicsit meglepődött, de látszólag beletörődött, hogy jobb vagyok nála.

- Miért van nálad Castiel kutyája?

- Találkoztam vele és rám bízta, mert neki valami dolga van.

- Gondolom milyen fontos lehet...

- Engem nem érdekel. Én el vagyok Démonnal, sőt azóta ő húz engem.

- Akkor így könnyű.

- Egyébként is tudok, veled ellentétben. - gonoszan mosolyogtam rá.

- Két kör és jobb leszek nálad. - már megint kezdi, pedig kezdtem azt hinni, hogy ezt a hülye versenyzős szokását abba hagyja. De hova is gondoltam...

- Hajrá. Leülök és itt megvárlak.

- Egyedül?

- Akkor húzz fel. - tártam a kezeimet.

- És ha rád esek?

- Gyere már ide. - ide jött hozzám és megfogta a kezem. - Fékezz és a másik lábad fordítsd el kicsit. - megcsinálta, amit mondtam és felhúzott. Korival a lábamon hozzá gurultam ő pedig magához ölelt. Egy percre én is magamhoz szorítottam, már hiányzott. Boldog voltam, hogy újra mellettem tudhatom, majd lassan elkezdtem hátra felé gurulni.

- Gyere. - óvatosan meglökte magát és elkezdett felém gurulni. Bevártam és beszélgetni kezdtünk. De ez a beszélgetés más volt. Nem a játékokról és a filmekről beszéltünk, hanem kettőnkről. Sok mindent megigért, de én csak egy dolgot akartam, hogy tanuljon meg veszíteni. Persze ezt nem sorolta fel.

- Ez mind szép és jó, de én nekem csak egy dolgot ígérj meg. - mélyen egymás szemébe néztünk. - Megtanulsz veszíteni.

- Oké.

- Persze ez most nem jelenti az, hogy újra együtt vagyunk. Elsőnek bizonyítanod kell.

- Rendben. - láttam rajta, hogy ezúttal komolyan gondolja az egészet és agyilag is felnőtt a kapcsolatra.

- Akkor most... - megszólalt a telefonom Castiel volt az. Kutyáját akarta, megbeszéltem vele hova menjen és mi is arra vettük az irányt. Gyorsan oda értünk. Átadtam Démont neki, megköszönte, hogy vigyáztam rá és már mentek is. Most már kettesben maradhatok Arminnal.

- Mit akartál mondani? - elsőre nem jutott eszembe mire is gondol, de aztán beugrott.

- Ja igen. Szóval akkor, mit vettél nekem? - kíváncsian mosolyogtam rá.

- Mondtam, hogy mi az ára.

- Annyira nem érdekel ám.

- Azért kérdezted. Egyébként most is nálam van.

- Ezzel nem fogsz idegesíteni.

- Akkor majd később megkapod.

- Gondoltam.

- Hány óra?

- Nem hoztál telefont? Ki vagy te és mit tettél a barátommal?

- Nagyon vicces, de eltörtem. - visszatartottam a nevetést. Kíváncsi vagyok a sztorijára.

- Legalább nem vagyok egyedül. - elővettem, hogy megnézzem az időt. - Fél nyolc. - már négy órája kint vagyok. Csodálkozom, hogy anyu nem keresett, vagy még mindig nem ért haza.

- Mikor mész haza?

- Estig kint akarok maradni, de ha dolgod van nyugodtan mehetsz.

- Nem azért, csak van egy játszótér kicsit messzebb, de ilyenkor már nincs ott senki.

- Oké, menjünk. - az úton Armin körül forogtam és vele szemben hátra felé mentem. Láttam rajta, hogy nagyon idegesíti, hogy ő ilyeneket nem tud, de már csak azért is csináltam.

- Messze vagyunk még? - már félórája mentünk és kezdtem lustulni.

- Nem. - az előbb is ezt mondta.

- Nem akarsz húzni?

- Gyere. - megfogtam a kezét és húzott maga után. Sokáig így mentünk, de aztán megláttam a játszóteret. Elengedtem a kezét és versenyre hívtam.

- Aki odaér hamarabb az nyer.

- Oké. Mi lesz a tét? 

- Ha nyerek semmi, ha te nyersz kapsz egy csókot.

- Oké! 

Fej-fej mellett haladtunk, de én nem adtam bele semmit, csak kíváncsi voltam. Közel a célhoz begyorsítottam és szembe fordultam vele, mosolyogva integettem neki. Én nyertem. Csak arra nem számítottam, hogy homok lesz így mire megfordulhattam volna, hogy megállok, már késő volt. A hátsó kerék lesüllyedt én pedig fenékre estem a homokban. Armin nevetve jött hozzám.

- Jól vagy?

- Aha. - nyújtottam a kezem, hogy felsegítsen. De mikor megfogta magam felé rántottam. Felkészültem, hogy esetleg rám esik, ezért szétraktam a lábaim, hogy ne törött combcsontokkal menjek haza. Betérdelt a lábaim közé és kezével megtámasztotta magát a vállam mellett.

- Nincs túl jó egyensúly érzeted. - kulcsoltam össze a kezem a feje felett.

- Nem voltam felkészülve.

- Mellettem pedig legyél mindenre felkészülve.

- Megjegyeztem. - felültetett. Levettük a korinkat és leraktuk egy padra. Ahogy mentem előtte, hallottam, hogy nevet.

- Mi ilyen vicces?

- Tiszta homok vagy. - majdnem mondtam, hogy te is, de nem volt homokos. Leporoltam magam és elfoglaltam egy hintát, Armin pedig a mellettem lévőt. Átdobtam a lábam és úgy ültem a hintán, mintha ló lenne.

- Bírom, ahogy dobálod a lábad. Szoknyába is így pakolgatnád?

- Nem. De csak előtted dobálom így.

- Nem csak így, hanem szét is. - perverz vigyor és én már megint zavarba jöttem. Annyira utálom az ilyen megszólalásait.

- Másról nem tudsz beszélni?

- Bocs. Nem úgy gondoltam.

- Tudom, hogy gondoltad. - leszálltam a hintáról és elmentem a csúszdához.

- Arra nem tudsz felmenni. - jött utánam.

- Dehogynem. - felmásztam a lépcsőn. Fent egy léc akadályozott meg egy pillanatra. Ebbe kapaszkodnak a kicsik. De ez nagyon alacsonyan volt. Szerintem még egy 5 éves se férne alatta el. De nem baj, kihívás elfogadva, ha beszorulnék Armin kihúz. Alábújtam a léc alá, de a melleimtől nem tudtam elmenni aladta. Se ki, se be. Tényleg beszorultam.

- Armin itt vagy?

- Mondjad. 

- Beszorultam.

- És én most mit csináljak veled? - felmászott mellettem és átlépte a lécet. Ez nekem miért nem jutott eszembe?  Leült elém és elnézett így egy darabig.

- Kezdenek fájni. - kezdtem el nevetni.

- Mik?

- Szerinted? - egy pillantást rájuk vetettem és egyből leesett neki.

- Figyeld. - megfogta a léc két végét, egy kis kattanást lehetett hallani és a léc feljebb ment.

- Oh, már azt hittem itt kell meghalnom.

- Szerintem, ha visszanyomtad volna őket, lazán kitudtál volna jönni.

- Ez nem ilyen egyszerű, hogy nyomkodom őket jobbra-balra. De mi most komolyan erről beszélünk?

- Te kezdted.

- Te meg folytattad.

- De azt ugye tudod, hogy ezen a csúszdán nem férsz le. - most tudom, hogy húzni akarja az agyam.

- De, lazán lecsúszok. - odamásztam a csúszdához és szemügyre vettem. Tényleg kicsi, de akkor is lemegyek rajta. Oldalt ültem és még igy is akadozva de leszenvedtem magam. Armin a másik oldalon jött.

- Mondtam.

- Miiii? Lazán lejöttem.

- Igen. - hallottam egy halk telefon csörgést. Majd felismertem a No game No life openingjét, ez az én telefonom volt. Főleg, hogy másé nem is lehetett. Elszaladtam a korimhoz és felvettem, anya volt az.

- Szia! - ijedten szóltam bele a telefonba.

- Szia! Hol vagy? - nem hallatszódott a hangján se az, hogy mérges lenne, se az, hogy ideges lenne.

- Játszótéren, de most már lassan megyünk.

- Kivel vagy?

- Arminnal.

- Nem úgy volt, hogy összevesztetek? 

- Deee. De hát na.

- Jól van, azt csinálsz, amit akarsz. De jó volna, ha lassan haza jönnél.

- Oké. Indulunk. Szia!

- Szia!

Letettem a telefont és akkor láttam, hogy 9 óra. Azért kezd már sötétedni.

- Menned kell? 

- Igen.

- Akkor haza kísérlek.

- Nem kell, inkább én. Nehogy félúton összetörd magad. - bár már nagyon jól korizott, de attól féltem, hogy esetleg apu a kapuban fog minket várni, hogy kikérdezze, miért mentünk szét. Na, meg ha én kísérem haza annál később érek vissza.

- De...

- Ragaszkodom hozzá. Gyere, menjünk.

- Oké. - zavart volt a döntésemtől. A lányok nem kísérik haza a fiúkat, de nem baj.

Nem fárasztó tempóban hozzájuk mentünk.

- Akkor holnap a suliban.

- Igen.

- Szia! - ahj de hiányzik az a búcsúcsók...

- Armin...

- Igen?

- Egy csók az ára igaz? - ezzel kettőt is nyerek. Láthatom mit vett és enyhítem a fájdalmam.

- Igen. - mosolyodott el. Odagurultam hozzá és egy puszit nyomtam a szájára.

- Ez nem csók volt.

- De jó lesz annak.

- Nem, nyelveset adj.

- Jaj, miért csinálod ezt?

- Én csak a feltételét mondom annak, amit akarsz.

- Utállak. - és utálom magam is. Kissé mérgesen gurultam hozzá és megcsókoltam.

 Nyelvünk fürge táncot járt egymással. Annyira jó volt és annyira hiányzott már. Megfogta a derekam én pedig átkulcsoltam a kezem. Hosszú csók volt, tele szenvedéllyel és megbánással a részéről. Még egy hetet sem bírtam ki nélküle. És tisztában vagyok azzal, hogy túl könnyen bocsájtottam meg neki. De csak szenvedek, meg egyébként is ennél a versenynél betartotta az ígéretét, én pedig bízok benne. Elváltunk egymástól és elővette zsebéből az ajándékom. Egy nyaklánc volt, delfin medállal. Rám adta.

- Tetszik?

- Igen, gyönyörű. Köszönöm. - megcsókoltam. - De most már mennem kell. Szia!

- Szia!

Mosolyogva mentem utcáról utcára. Boldog voltam, hogy újra együtt vagyunk. De azért holnap nem ülök mellé, mert a lányok kinyírnának, hogy tényleg ilyen könnyen megbocsájtottam neki.

Rosszul hittem, hogy apu a kapuban vár majd. Senki nem volt kint. Kiszenvedtem a postaládából a kulcsom és bementem. Bent csak a tv fénye világította be a nappalit.

- Szia! - anya volt csak itt, látszott rajta, hogy már nagyon fáradt és csak rám várt.

- Szia!

- Apa alszik?

- Igen, nemrég ért haza a munkából.

- Értem. Akkor én is megyek. Jó éjt.

- Jó éjt.

Lefürödtem és ágyba bújtam. Már most tudom, hogy holnap nehéz napom lesz.

Neked egy perc, de nekem az építéshez elengedhetetlen formája a Te véleményed. :)