12. Rész - Városi lány egy farmon

És igen, megszületett az a rész, amivel tovább éltetem a nyulam, és legyen okom a bőgésre. Mától az én Bogyó nyuszim tovább él a blogomban. ❤ 

2009 - 2016

A hét lassan eltelt. Én pedig szépen, feltűnés mentesen eltávolodtam Armintól. Reggel eljött értem, épp, hogy párszót szóltunk egymáshoz, majd a suliban barátnőimmel voltam. Ő látszólag boldog volt, de mintha nem is lettünk volna együtt. Bár a barátok nem csókolóznak és nem nyalják végig egymás nyakát, de akkor is. Órák után tanulószobán ültem Kimmel és Castiellel. Ott sem szóltam bele a beszélgetésünkbe. Tanultam, és szerencsére, elég sok dolgozatot írtunk, amik szerintem jók lettek. Remélem nem kell sokáig itt maradnom.
Egyedül mentem haza. Kim és Castiel is mindig sietősen távoztak. Én meg a köveket rugdosva magam hibáztatva tértem haza. Kicsit elveszettnek éreztem magam, mert nem csak Armin, de Alexy is alig szólt hozzám. Nem tudom, hogy most valamit rosszul csináltam, vagy ők titkolnak előlem valamit, de nem tudom mit kéne tennem. A szüleimnek lehet igazuk volt. Túl gyors volt ez a kapcsolat. Esténként, mindig elgondolkodom, hogy esetleg valamit mondhattam azon a nap, mikor elmentünk arra helyre. De semmi nem jutott eszembe. Még abban reménykedem, hogy szombaton azon a helyen, minden visszatér a régi kerékvágásba.

- A mai tanulószoba elmarad. - olvastam fel hangosan a kitűzött cetlit az ajtóra. Semmi öröm nem érződött a hangomban.
- Akkor ma nem egyedül mész haza. - tette Kim kezét a vállamra. Érződött az együtt érzés és támogatás, hogy itt az idő megbeszélnem Arminnal a dolgokat.
Sietősen a kijárat felé vettem az irányt, mikor megláttam Armint. A szekrényéből vette ki a füzeteit. Mikor becsukta a szekrényajtaját meglepetten nézett rám.
- Hát te?
- Ma nincs tanulószoba.
- Akkor végre kettesben lehetünk. - mondta mosolyogva. Hirtelen boldogság fogott el. Egy percre a régi Armint láttam, aki nem titkol előlem semmit. De ez nem sokáig tartott. Gyorsan visszatért a semmit el nem mondó, tömör beszélgetésekre.
- Kérdezhetek valamit?
- Igen.
- Miért távolodtunk el egymástól? - megálltunk és Armin döbbenten nézett rám. Talán még soha nem féltem ennyire, mint most. Vajon mi fog válaszolni?
- Tulajdonképpen csak te kezdtél el kerülni. - gondoltam, hogy én leszek a hibás.
- Persze, mert mindig leráztál. - mondtam sírást visszafojtott hangon.
- Hát, ha te a tanulószobát annak tartod...
- Ne fogd arra! - emeltem fel a hangom, de nem mertem a szemébe nézni - Valamit titkolsz előlem. - mondtam szomorúan.
- Igen titkolok. - döbbentem néztem rá, tudtam, hogy van valami - De ha elmondanám nem lenne meglepetés.
- Mindig ezt mondod. Akkor is örülnék, ha tudnám mi az és akkor nem kéne azon gondolkodnom, hogy mit rontottam el. - ültem le a mellettünk lévő padra. Armin is leült mellém és magához húzott.
- Annyit elmondhatok, hogy imádod őket.
- De én sok mindent szeretek.
- Figyelj! - ránéztem. A délutáni napban csillogtak a szemei, és a gyenge szél kavarta össze egyébként is kócos haját. - Tudom, hogy ez a hét elég pocsék volt, azokhoz képest, amiket eddig csináltunk. De nekem sok dolgom volt.
- De látod, mégis mi dolgod volt? - kérdően meredtem rá, ha erre nem válaszol rendesen, teljesen kiborulok és itt hagyom. - Lány van a dologban? - mondtam alig hallható hangon.
- Nem, ne is gondolj ilyenre. Egy kis állat van a dologban. - támaszkodott meg a pad háttámlájában. Nem volt túl boldog, hogy ezt elmondta, de én annál inkább.
- Mond, hogy egy nyuszi! - mintha az elmúlt pár nap meg sem történt volna, annyira boldog voltam. Minden rossz gondolat elszállt a fejemből, és már csak azon tudtam, gondolkodni, hogy mikor kapom meg.
- Szereted őket, nem? - mosolyogva bólogattam, mert nem tudtam az örömtől megszólalni. Mindig is akartam egyet, de anyuék a sok játékra fogták, hogy nem lehet.
- Sajnálom, hogy mindenféle hülyeséget beképzeltem.
- El kellett volna mondanom. Csak annyira belemerültem a dologba, hogy veled nem is törődtem.
- Én meg azt hittem, nagyon rád másztam.
- Oh, az engem sosem zavar. Örülök, ha rajtam lógsz. - megfogta a kezem s mint régen felhúzott a padról, majd megcsókolt. Kézen fogva folytattuk az utunk. Persze nem haza mentünk, hanem a tengerpart felé sétáltunk. Péntek van, és nem kell haza mennem korán. Elértünk a partra és elmentünk a mólóra. A legvégén foglaltunk helyet. Armin az egyik facölöpnek támaszkodott én pedig az ölébe ültem. Ha vele vagyok mindent szebbnek látok. Régi helyemnek mondható a móló. Ha rossz kedvem volt mindig kimentem és gondolkodtam. Ez úgy általában minden nap előfordult. Most pedig azért ülök itt, mert boldog vagyok. A táj ugyanaz. A semmibe néző kék tenger, egy-két hajóval a hátán.
A csendet végül a próbálkozásommal törtem meg.
- Ha már együtt vagyunk, akkor megnézhetnénk azt a filmet.
- Legyen, de fel kell hívnom Lisát. - kérdőn néztem rá. - Mamájától hozom a nyulad. - most már kezdek mindent érteni. Azért volt az a sok telefonbeszélgetés.
- És ő hol lakik?
- Valami kis tanyán távol a várostól. Úgy volt, hogy ma megyek ki megnézni őket.
- Uh, menjünk inkább oda. Kérlek. - addig kérleltem, amíg fel nem hívta Lisát. 10 perc múlva már itt is volt értünk kocsival.
- Szálljatok be. - húzta le az ablakot. A vezető ülésben egy öreg bácsi ült, gondolom a papája. Azaz igazi tanyasi ruházata volt.
- Jó napot! - köszöntünk egyszerre Arminnal az öregnek.
- Srácok, bemutatom a papámat, Bill bácsit, papa ők itt Wia és Armin. - az öreg csak bólintott köszönés kép, majd elindultunk. Csak pár szót szóltunk egymáshoz. Én jobban inkább a város utáni tájat néztem.
Hatalmas füves táblák fogták közre az út két szélét. Soha nem gondoltam, hogy a városnak van egy ilyen része is. Teljesen belemerültem a tájba és azt sem vettem észre, hogy hozzám szólnak. Armin csípett meg, hogy figyeljek.
- Na?
- Bill bácsi kérdezett.
- Tessék? - még mindig a nagy semmit néztem kint, de figyeltem.
- Látom tetszik, amit látsz.
- Igen, csak hiányolom az állatokat. - rám nézett a visszapillantón keresztül és elmosolyodott, de nem szólt semmit. - A farmjukon csak nyuszik vannak?
- Nem. - vártam, hogy esetleg elkezdi sorolni az állatokat, de nem így lett. Szomorúan újra visszatértem az ablakomhoz. Már több, mint egy órája utaztunk és én már félig aludtam mikor megérkeztünk.
- Nézzetek a lábatok elé. - mondta Lisa, aki nagy undorral az arcán szállt ki az autóból. Boldogság fogott el, mikor megláttam a helyet. Semmi szomszéd, csak a hatalmas puszta. Az a régi fakerítés a farmos filmekből. Több állat is rohangált az udvaron szabadon. Rengeteg ólból és egy hatalmas házból állt az udvar. A ház két emeletes, fakult sárga színű. Egy nagyobb terasszal rendelkezett, amit rengeteg virág tarkított. Tisztára, mintha egy filmből helyezték volna ide. Ahhoz képest, hogy Armin nekem kis tanyát mondott, egy hatalmas farmra kerültem.
- Wia idejönnél? - néztem a hang irányába, ahol egy idős hölgy is tagja volt már a csoportnak. Mosolyogva mentem hozzájuk. - Ő a mamám Nancy néni. Mama, ők itt Wia és Armin.
- Üdvözöllek titeket a Artmenson farmon. - a mosolyt nem lehetett letörölni az arcomról. Mindig is elakartam jönni egy ilyen helyre és erre itt vagyok. - Gyertek be. - hívott be minket kedvesen. Mindenki elindult utána. Én Armint gyors megcsókoltam és be is előztem. Nem tudta mire vélni, ezt a hatalmas boldogságom, de örült, hogy már nem vagyok szomorú.
A cipőnket a teraszon hagyva mentünk be, a hatalmas házba. A falak világosra voltak festek. Az a régi módú nyikorgós padló teljesen lázba hozott, amin oda-vissza lépkedtem, amíg Armin beljebb nem lökött.
- Hagyd már abba. - szólt rám nevetve.
- Jól van, befejeztem. - húztam ki magam. Jobban körül néztem a házban. Tényleg olyan volt, mint a filmekben. Díszes tányérok voltak a szekrények tetején és rengeteg kisebb állatos dísz volt mindenhol. És egy hatalmas csillár lógott az ebédlő asztal felett. Körbe ültük az asztalt és beszélgetni kezdtünk.
- Gondolom neked lesz a nyúl. - fordult felém Nancy néni.
- Igen. - mondtam izgatottan, remélem kimegyünk megnézni.
- És milyen színűt gondoltál?
- Az mindegy, majd kiválasztjuk.
- Rendben. Akkor gondolom meg akarjátok nézni őket. - nézett a többiekre. Nem voltak túl boldogok az ötlettől. - Maradhattok is itt. Nem mindenki tudja megszokni azt a szagot, ami itt van. - indult meg az ajtó felé.
- Nem jössz? - fogtam meg Armin kezét és finoman húzni kezdtem magam felé.
- Válaszd csak ki, legyen meglepetés.
- Oké. - szaladtam a bejárathoz, ahol Nancy néni már várt.
- Barátod nem jön?
- Nem. - vettem fel a cipőm. Elmentünk több ól mellett, ahova mindig belestem, így lemaradtam teljesen. De itt rengeteg állat van. Mikor benéztem egy ólba, rengeteg tyúkot és más tollas madarat is láttam, amik megindultak felém. Én ettől halálra ijedtem és elkezdtem szaladni. Hátra nézve láttam, hogy üldözőbe vettek.
- Jézusom! - kiáltottam fel nevetve. Most komolyan kergetnek a madarak? Oda szaladtam Nancy nénihez, aki elkergette őket.
- Azt hitték etetés van. - nyugtatott meg, hogy nem megölni akartak.
- Mikor szokták megetetni őket?
- Mikor sorra kerülnek. Sajnos már öregek vagyunk, lassabban haladunk a munkával és Lisa nem az a fajta lány, aki megfogna egy vödröt. - mesélte, miközben elértünk azokhoz a ketrecekhez, ahol a nyuszik voltak.
- Juj, de cukik. - néztem őket sorban, de sehol sem láttam kis nyulakat. - Hol vannak a kicsik?
- Gyere. - átmentünk egy nagy istállón, ahol lovak sorakoztak és a másik végén egy nagy füves puszta volt. - Itt vannak. - egy alacsony kerítésből kialakított körben voltak és szaladgáltak.
- Bemehetek? - mosolyogva bólintott én pedig habozás nélkül bementem hozzájuk. Ahogy beléptem az összes elszaladt a kerítés másik végébe. Nem baj, én leültem a lábamra és vártam, hogy oda jöjjenek hozzám. Kis idő múltán egy szürke, fehér nyerges nyuszi jött oda hozzám, és megszagolt. Olyan kis picike volt, a két kezemben elfért. Később a többiek is oda jöttek hozzám. Mindenféle szőrű nyuszi körül vett. De én tudtam, hogy azt választom, ami először jött ide. Ő volt a legkisebb a csapatban és mindig körüllöttem volt.
- Na, tudtál választani?
- Igen, őt szeretném. - vettem fel és egy puszit nyomtam a fejére. - Milyen nemű?
- Bak. - ezen így elkezdtem észrevétlenül gondolkodni, de végül beugrott, hogy a másik nem a nőstény. Szóval egy fiú nyuszim lesz.
- Mikor lehet őket elvinni? - raktam le, és kijöttem a nyusziktól.
- Vasárnap lesznek 9 hetesek. - ez nem tudom mit jelent, mert soha nem olvastam még el, hogy mikortól lehet elhozni őket, de folytatta is. - Szóval vasárnaptól már viheted.
- Ú! Köszönöm!! - annyira boldog voltam, már csak egy nevet kell kitalálnom neki.
- Szeretnél segíteni megetetni az állatokat? - elővettem, hogy megnézzem az időt. Még csak 5 óra múlt. Rengeteg időm van, estig. Szóval boldogan mondtam igent. Nancy néni elvezetett egy takaros kis házba, ahol adott egy csizmát.
- Ez Lisáé, de nem használta. - mondta szomorúan és átnyújtotta nekem.
- Köszönöm. - a csizma hasonlított ahhoz, amiben lovagolnak, de talán nem az volt.
- Elmész megetetni a tyúkokat?
- Persze. - adott egy vödröt és elmagyarázta hol van a kajájuk. Ő addig megeteti a lovakat. Mikor magamra maradtam, befontam két copfba a hajam, és elmentem megkeresni a zsákot.
- 3. fészer balra. 3. fészer balra. - mondogattam magamnak és közben azon agyaltam mi is pontosan a fészer.

Lisa és Armin
- Hol vannak már? Olyan büdös van. - mérgelődött Lisa, amin csak nevetni tudtam.
- Szerintem nem tud elszakadni a nyulaktól.
- Ennyire szereti őket? - láttam, ahogy fintor jelenik meg az arcán. Igen Lisa az a lány, aki nem tudja elviselni az állatokat.
- Megnézzük?
- Én oda nem megyek ki.
- Csak itt a terasznál. Én sem szándékoztam tovább menni, mint a padló.
- Rendben. - kimentünk és leültünk a kis kávézó asztal köré, mikor megláttam Wiát vödrökkel a kezében.
- Ez mit csinál?
- Biztos mamám kérte meg, hogy segítsen.

Wia
Megtaláltam a zsákot benne a búzával. Szedtem mindkét vödörbe annyit, hogy elbírjam és elmentem a tyúkokhoz. Mikor bementem mély levegőt vettem. Minden tyúk engem figyelt. Én meg megráztam a vödröt és megindultak felém.
- Nyugi, csak a kajáért jönnek. - nyugtattam magam, de nem jött össze, még mielőtt ide értek volna én kiszaladtam sikoltva vödrökkel a kezemben. Ott szaladgáltam az udvar közepén.
- Dobd el a vödröket, te észlény! - kiabált rám valaki a ház irányából. Mikor oda néztem Armin állt telefonnal a kezében és integetett. Én megfogadtam a tanácsát és eldobtam a vödröket. Oda szaladtam Arminhoz, de a tyúkok már nem is követtek. Mohón csipegették a magokat a vödörből.
- Ezt megmutatom a szüleidnek.
- Le videóztál? - akadtam ki. - Te is láttad, hogy megakartak ölni.
- Persze, mert éhesek voltak.
- Mondhatsz bármit, akkor is a vérem akarták. - fontam össze a kezem és elfordultam előle.
- Milyen kis tanyasi lány lettél, de félsz a tyúkoktól.
- Nem félek.
- Akkor gyere, szedjük össze a vödröket. - elnéztem a vödrökhöz, már nem voltak ott, teljesen szét széledtek és a futásközbe kiszóródott magokat szedték össze.
- Ez szerintem nem jó ötlet.
- Azt mondtad nem félsz. - fogta meg a kezem és elkezdett feléjük húzni. Akárhogy is ellenkeztem, nem tudtam szabadulni. Ott álltunk és körbe vettek minket. Én remegtem a félelemtől és Arminhoz bújtam.
- Nézd idejön. - indult meg felém egy nagy barna tyúk.
- Ne! Armin, zavard el innen. - teljesen pánikba estem. A tyúk pedig csak közeledett. Már teljesen a bokámnál volt.
- Nyugi. - mondta nevetve.

- Neee! - már szinte sírós hangon kiáltottam fel. Felemeltem az egyik lábam és összeszorítottam a szemem. Átöleltem Armint, aki szorosan fogott maga mellett. Vártam, hogy mikor csíp a lábamba, vagy bármi hasonló. De nem történt semmi. Mikor már teljesen kész voltam a félelemtől, Armin elzavarta.
- Vigyél elinnen. - kapaszkodtam belé, de nem mertem a tyúkokra nézni. Úgy éreztem magam, mint valami kisgyerek, akit az apukájának kell kiszedni a hullámvasútból.
- Hol van Nancy néni?
- Hátul. - elindultunk hátra, mikor már távol voltunk a gonosz lényektől kezdtem megnyugodni.
- Jól vagy? Kicsit sápadt vagy. - még mindig tartott, ami nem is volt baj, mert szerintem elájultam voltam. Annyira kész voltam, hogy alig álltam a lábamon. Tudom, hogy úgy lehet legyőzni a félelmet, ha szembe nézünk vele, de az én esetemben ez nem jött össze.
- Igen jól vagyok. Gyere itt van a lovaknál. - épp befejezte az etetést, mikor beértünk hozzá.
- Boldogultál a tyúkokkal?
- Persze. - vágtam rá. Soha többé nem akarok tyúkokat etetni.
- Segítetek berakni a nyulakat?
- Igen, azok legalább nem akarnak megölni. - mondtam mérgesen.
- Már megint megkergettek?
- Igen. - amióta itt vagyok most láttam először nevetni Nancy nénit. Pedig az előbb is megkergettek.
- Na, gyertek. - kimentünk a nyuszikhoz és mindenki megfogott egy kosarat, ami a falnak volt támasztva.
- Én rakhatom őket?
- Persze. - bementem hozzájuk és egyből körülvettek. Csak a telefon kamerájának zárhangját hallottam. De nem törődtem most vele. Mindegyiket megsimogattam és csak utána raktam a kosárba.
- Melyiket választottad? - kíváncsiskodott Armin.
- Őt. - vettem fel, miután mindkét kosarat lezártam. Őt a kezemben viszem vissza az anyjának. Armin nem mondott rá semmit. Neki szerintem hótziher, hogy melyiket választom. Vissza fele menet teljesen elvoltam foglalva a nyuszimmal. Olyan kis picike volt és puha. Kis fekete bogyó szemeivel rémülten figyelte a környezetét. És ekkor beugrott.
- Bogyó leszel. - mondtam ki hangosan.
- Szép név, illik rá. - mondta Nancy néni, majd beraktuk a nyuszikat. Elbúcsúztam Bogyótól és szomorúan mentem vissza, hogy még nem jöhet velem. Mikor bementünk, akkor láttam, hogy már fél 7 volt. Majd fel is korgott a hasam. Az érzés mikor síri csend van, a hasad pedig most játssza a haldokló bálnát. Zavartan néztem körbe, hogy tényleg olyan hangos volt, mint gondoltam, de még letagadni se bírnám.
- Maradtok vacsorára? - kérdezte kedvesen Nancy néni. Láttam, hogy Lisa nem szívesen marad, Arminnak pedig mindegy volt. Rajtam állt a döntést.
- Köszönjük a meghívást, de már mennünk kell.
- De még fél óra mire a férjem visszajön a földekről.
- Remek. - vágódott le Lisa az egyik székre.
- Hát akkor... Elfogadjuk a meghívást. - segítettem megteríteni, ha már Lisa nem segít a mamájának. Én hoztam be a nagy fazék levest, amit Armin egyből kivett a kezemből.
- Miért nem szóltál, hogy segítsek?
- Azt hittem erős vagyok.
- Szegénykém, azért nem csalódtál nagyot?
- Menj már! - ütöttem gyengéden a hátba. Megmelegítettük a levest és neki álltunk enni. Nagyon finom volt, amit többször meg is jegyeztem. Más volt az íze, mint amit anyu szokott csinálni. Mindennek más volt az íze. A répának olyan édes íze volt, mintha valami cukor lenne.
Miután megvacsoráztunk Nancy néni mondta, hogy nem kínál meg minket a hússal, mert sírva fakadnék. Én már tudtam, hogy milyen hús az. Elakartam mosogatni de akkor megérkezett Bill bácsi. Lisa egyből felugrott, elköszönt a mamájától és kiment a házból.
- Köszönjük a vacsorát, nagyon finom volt.
- Nagyon szívesen. - kikisért minket, elköszöntünk és jó utat kívánt.
Az úton Armin megmutatta a képeket és a videót. Mondtam neki, hogy törölje, de inkább beállította háttérképként. Én szégyenemben a fejem fogtam, ha ezt meglátják anyuék kitagadnak. De mindegy, nagyon jól éreztem magam, és bármikor visszajönnék.
Lemenő nap aranyra festette a mezők alját, és a napraforgók is szomorúan lógatták a fejüket. Minden kósza virág eltűnt a tájról.
Már sötét volt nem láttam semmit. Oda bújtam Arminhoz. Fáztam is és fáradt is voltam. Átkarolt és én a vállára hajtottam a fejem. Csak pár szembe jövő autóra emlékszem, mikor elaludtam.

Armin szemszöge
- Hogy szedjük ki? - kérdezte Lisa tőlem.
- Simán. - benyúltam a lába alá, átfogtam a vállát és nagy nehezen kiszedtem a kocsiból. Mikor kivettem akkor átkarolt. - Fent vagy? - kérdeztem halkan, de nem válaszolt. Lisa megnyomta nekem a csengőt és itt is hagytak. Pár perc múlva Lucia jött a kapuhoz és engedett be.
- Hol voltatok? - kérdezte halkan, nehogy felkeltse.
- Mindjárt megmutatom. - felvittem Wiát és lefektettem az ágyra. Betakartam és halkan bezártam az ajtót.
- Na, figyeld. - elővettem a telefonom és megmutattam a képeket. Ahogy Wia a vödrökkel szaladt tyúkokkal körül véve, teljes pánikkal az arcán. Ahogy a nyulakkal körül van véve és végül a videót. Lucia már sírt a nevetéstől.
- Nem is tudtam, hogy fél a tyúkoktól. - törölgette a könnyeit és próbálta abba hagyni a nevetést.
- Szegény lány. Próbáltam szembe fordítani a félelmével, de csoda, hogy nem ájult el.
- Legalább megpróbáltad. De minek voltatok ilyen helyen?
- Választott magának egy nyulat.
- Igen? De nem való neki állat.
- Dehogynem. Már úgy sem játszik olyan sokat.
- De akkor mit csinál egész nap a szobájában?
- Nem tudom. De biztos vagyok benne, hogy jó gondját fogja viselni.
- Ha te mondod. Maradsz éjszakára?
- Nem. Még van egy kis elintézni valóm.
- Rendben. - kikísért és elköszöntünk egymástól. Én pedig haza felé vettem az irányt.